Költészetének validálásában mindenféle álláspontokkal
találkozni lehet. A jobb irodalomtörténetek számontartják őt, megemlékeznek
róla, de kismesterként, a második vonal alkotójaként. Mások, hívei,
kultúrkörének rajongói megütköznek a kritikus viszonyuláson, s ott látnák jó
helyen, ahol a tankönyvi kánon szerzői vannak, Ady és Babits mellett, a
kötelező tanterv részeként, amelybe annyi és annyi református szerző bekerült,
Sík Sándor miért nincs hát a tankönyvek élén, különösen ma?
Költészetét igazán jól elhelyezni akkor tudjuk, ha azokban a
kontextusokban vizsgáljuk, amelyekben szavai elhangoztak. Azokban a
diskurzusokban tud kibomlani ennek a lírának a jelentősége és főleg a
jelentése, amelyekhez hozzá kívánt szólni, hiszen nem légüres térben hangzottak
fel sorai, hanem nagy, korszellem-jellegű diskurzusokban, történelmi,
művészeti, spirituális és pedagógiai diskurzusokban.
A történelmi diskurzust, amelynek sok évtizeden át felhangzó
hozzászólásait adta a Sík-életmű, Vajda János sora foglalja össze emblematikus
módon: „itt a nagy halott előttünk, kiterítve, mereven / a hideg, a téli éjben,
csillagoltó sötétségben / mi vagyunk csak éberen.” A nagy halott az ezeréves
magyar birodalom, és nemcsak Trianon után, hanem már Trianon előtt is, mert Ady
már a millenniumi diadalmámor fényében is előre vizionálta az eljövendő idők
csillagoltó sötétségét, és azután ezt éli meg Sík a második világháború után
is, mert akkor meg egy még eltemetőbb szemfödelet is kapott a maradék-ország a
kommunizmus színeivel és jelképeivel kicifrázva.
Sík végigélte a három nagy korszakot: gyerekként-fiatalként
a millenniumi mámort és a birodalom végnapjait, középkorúként a csonkolt ország
poszt-traumás évtizedeit, idős emberként a kommunizmus korszakát, amely az
öccsének a túloldalon megdicsőülést hozott, karriert, tudományt, washingtoni
követséget, külügyminiszterséget, miközben az ő világát csontig kifosztották, s
az utolsó Duna-parti Te Deumát aznap kellett elmondania, amikor az
országgyűlésben beterjesztették az egyházi iskolák bezáratásának
törvényjavaslatát.
Az Ady-költészet a kiterített halottról beszél olyankor is,
amikor a dekadens szerelemről, érzékiségről, a halott szervezetén burjánzó
organizmusok szecessziós halálerotikájáról vagy önpusztító életharcairól
elmélkedik. Ehhez a diskurzushoz szól hozzá Ady, amikor azt írja, „nincsen
fény, nincs lámpaláng”, eltévedtünk, utat vesztettünk. És ehhez szól hozzá a
Sík-líra is, amikor azt mondja: de igenis van fény és vannak világítótornyok,
és van út és igazság és élet, és gyertek velem, hadd mutatom, merre is van.
A művészeti diskurzust tekintve azt kell mondanunk, Sík
kifejezetten a modernség diskurzusához szólt hozzá, mégpedig annak mindkét
hullámához, a kettő közt váltogatva stílusát, beszédmódját. A modernség két
hullámáról szokás ugyanis beszélni: a klasszikus modernségről 1870-től talán
1910-ig (nyilván nincsenek ilyen éles határok) és a második hullámról, amit
avantgárdnak is nevezünk, az első világháború éveitől egészen sokáig, Kassák
neo-avantgárd teljesítményére gondolva akár a hatvanas évekig.
A Sík-corpus nagy része a klasszikus modernség diskurzusához
szól hozzá, bár Advent című
oratóriuma és néhány más műve a második modernség, az avantgárd regiszterét is
megszólaltatja, nagy erejű expresszionizmussal, idős fejjel is a fiatalokhoz
csatlakozva, a Radnótiékhoz, és a Szegedi fiatalok művészeti kollégiumánál
megjelentetve az avantgárd kötetet. De alapvetően a klasszikus modernség az ő
világa, s azon belül is az esztétizmus iránya. Szép dolgokról kell írni, a
szépség bűvöletében kell élni, Assisi Szent Ferenc gesztusával kell
rácsodálkoznunk a teremtett világ mindennél szebb csodájára. De ez nem az ő
poétikai naivitása, és nemcsak ő keres lírájában a „szép” szókapcsolatokat, hanem
a kortársai is így tesznek. „Bús donna barna balkonon / mereng a méla
alkonyon”, írja Babits. „Az égi rónán ballag már a hold / ezüstösek a tiszai
hajók.”, írja Juhász Gyula. Esztétizmus, art deco, a szép tárgyak, a szép
szavak kultusza, Sík ennek a paradigmának a része legtöbb versében. Különösen
is felfénylett ez a vonása annak idején a piaristák Mikszáth téri romházában,
ahová száműzve lettek, mert közvetlenül a lábszagú, izzadságszagú tornateremtől
induló lépcsőfordulóban volt kitéve a kis márványtáblára rótt idézet tőle: „csak
tiszta test, akár az encián / és lélek, mit a fenyvesormi szél”. S ezeket a
szép szavakat szemlélték a tornateremből felfutó fiúhadak a romos épületben, az
esztétizmus felkiáltójelét a deportáltságban, a romok közt, s bár nem tudták, sőt
sejtelmük sem volt róla, mi is lehet az az encián, Sík szelleme ott lebegett
előttük-fölöttük, és a klasszikus modernség esztétizmusával ragaszkodott a
„szép” eszméjéhez.
Erről beszélt akkor is, amikor egy sok százados
Tinódi-dallamhoz kapcsolva 1952-ben megírta a piarista himnuszt Kalazanciusról:
„szép életre, jóra / példaadója”. És ez már a spirituális diskurzushoz való
hozzászólás tőle: a mit kezdjünk az életünkkel kérdéshez. És ezzel Sík is
pontosan úgy volt, mint Ady a magáéval, aki azt írja: „én voltam az úr, a vers
csak cifra szolga”. Persze Ady a dekadencia kultuszába merülten írja meg az
életét, faragja ki önmaga szobrát, míg Sík a „nagy halott” ravatalán is a fényt
és reményt keresi, amikor életét faragja műalkotássá, s ennek csak eszközeként
a verset. Ebben a tekintetben Thomas Mannhoz hasonlíthatjuk, akinek legalább
olyan fontos volt a „way of life”, az élet napjainak harmonikus és sokoldalúan
gazdag berendezése, mint az életvitel produktumaként a mű. „Nulla dies sine
linea”, nem telhet el nap írás nélkül. És nem telhet el nap, derül ki Mann
naplóiból, amely ne lenne művészi igényességgel megkomponálva, hogy legyenek
benne esztétista módon elrendezett étkezések és kiadós, sportnak is tekinthető
séták, hogy legyen benne komoly szellemi munka és zenehallgatás, házikoncert
is, és találkozás nagy emberekkel és minden más, ami a Sík Sándor-i „szép
életre, jóra” vezetne.
Sík legnagyobb műve és alkotása éppen ezért az élete, a
személye. A költészet csak egy komponense ennek a reneszánsz emberre, humanista
harmónia-keresőre valló életformálásnak. Nem elég műveltnek lenni, át is kell
adni a tudást. Nem elég tanárnak lenni, papnak is lenni kell, az örök isteni
szféra képviselőjének. De nem elég papnak lenni, írni is kell, hogy a nemzeti
közeg szélesebb köreire is hassunk, de az egyetemen is fel kell lépnünk, a
válogatottak körében, és személyesnek kell lennünk velük, privát beszélgetésbe
lépni a Tisza-parton, személyes emberhalászatra vállalkozni Pázmány Péter
stílusában is. És az erdőt is járni kell, cserkészeket vinni esőben-hóban
spártai férfiassággal, és tudni kell szép szümpozionokat is tartani, és
kacsalevest lakomázni Schütz Antal sok hektáros erdőbirtokának ősfái közt a
Svábhegyen, a Költő utcában. A versek ennek a szép életnek a részei.
Végezetül a negyedik diskurzus, amelyhez Sík a maga
életművével (művével és életével) hozzászól, az a pedagógia diskurzusa. De nem
az iskoláé, nem az avítt-poros padsorok és táblák és krétatartók diskurzusa,
hanem a nagyívű pedagógiai vízióké. Ahol embertársainkat akarjuk emelni,
fejleszteni, és az értékesebb élet felé nyitogatni előttük a kapukat. Németh
László pedagógiai eltökéltsége az, ami Sík Sándoréhoz mérhető a korból, vagy
Babits tanársága a költészet mellett. De Vörösmarty és Arany is tanított, és
ahogy nekik is, úgy Síknak is a nemzeti közösség emelésének csatornája és
kódrendszere a vers. De alapvetően a személyét teszi oda a tanítványai elé, s
ennek csupán részeként a verseket. A humanista katolicizmusát, életének
reneszánsz gazdagságát, a verset, a konferenciabeszédet, a Tisza-parti
peripatetikus személyességet, a bajban a kitartás szilárdságát adva eléjük.
Mindent elmond erről az emberi – papi – nevelői programról
rövid kis hatsorosa, puritán egyszerűségű, dísztelen - de nem fénytelen -
epigrammája saját hivatásáról:
„Az Isten küld, testvéreim,
tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét,
amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam csendesen szerteszét,
a testvéreknek, kik az éjben
járnak.
Az Isten küldött
szentjánosbogárnak.”
Igen, csillagoltó sötétségnek látja a történelmi helyzetet.
Igen, esztétista stílussal szól, szép szavakkal. Igen, az élete az első, azzal
világít, nem önmagukban a versein keresztül. És igen: minden de minden a
testvérekért. Nekik akar világítani, ehhez kellenek a versek, a katedra, a jó
harc megharcolása, a „szép élet” kiteljesítése és elibük élése.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése