Kant
szerint a vallásnak két fajtája létezik. Az egyik a
puszta kultusz (des blossen Cultus), amely az
„Isten kegyeiért“ folyamodik, tanítása az imáról és a könyörgésről szól, egyéb
cselekvésre nincs szükség, az egyéb cselekvésekkel e kultusz nem foglalkozik
érdemben. Az embernek nem kell jobbá válnia, még bűnbocsánat által sem. A másik
típus a morális (moralische) vallás. Ezt a
jó életvitel (die Religion des guten Lebenswandels) érdekli, sőt nemcsak érdekli, hanem egyenesen parancsolja
is a megtételét, a jó életet. Itt kerül képbe Kantnál a hit és a
tudás viszonya. A morális vallás ugyanis a tudást szükségképpen alárendeli a jó élet gyakorlásának,
amihez nem kell tudás, hanem csak akarat és cselekvés. Elkötelezettség. Ezért a
tudást egyben el is választja tõle,
de miért? Mert ha a jobbá válás a cél, akkor egyáltalán nem lényeges, s éppen
ezért nem is kell mindenkinek tudnia, hogy Isten mit tesz vagy mit tett az
üdvösségért, annál inkább szükséges tudnia, hogy neki magának mit kell
tennie, hogy e segítségre méltóvá váljék.“ Kant
így határozza meg a „reflektáló (reflektierende) hitet“.
Mivel
lényegileg nem függ semmilyen történeti kinyilatkoztatástól, és így összhangban
van a tiszta gyakorlati ész racionalitásával, a reflektáló hit elõnyben részesíti a tudáson túli jó akaratot.
Így szemben áll a
„dogmatikus“ (dogmatische) hittel. Azért
szakít a dogmatikus hittel, mert ez utóbbi tudást követel,
és ezáltal figyelmen kívül hagyja a hit és a tudás
közötti különbséget. Kant szerint tehát ahhoz, hogy morálisan cselekedjünk, úgy
kell tennünk, mintha Isten nem létezne, vagy nem foglalkozna többé a mi
üdvösségünkkel. Egy keresztény tartozik magának azzal, hogy morális legyen. Többé
nem kell az Isten felé fordulnia abban a pillanatban, amikor a jó akarat
szerint jár el, hanem úgy kell tennie, mintha az Isten elhagyott volna
bennünket. Miközben megengedi az Isten létének vagy például a halhatatlanságnak
az elgondolását, akár vállalhatja a tudatában ennek elméleti felfüggesztését is.
Ezzel az elhagyással, elengedéssel magára vállalja a racionális és filozófiai felelõsség
evilági,
tapasztalati következményét.
A
kereszténység tehát csak akkor tud válaszolni a maga morális elhivatottságára, a
morál pedig a maga keresztény elhivatottságára, ha elviseli Isten halálát. A
kereszténység tehát Isten halála, Kant lényegében ezt jelenti be, és ezt idézi
emlékezetünkbe a felvilágosodás modernitása számára. Ebben ugyebár akkor a
kereszténység eléggé különleges, és elég különleges viszonyban áll a tudással.
A politeizmusokkal most nem is kell törődnünk ebből a szempontból, mi azonban a
helyzet a monoteista ábrahámi vallásokkal? Élesen szembenállnak mindezzel. Sőt:
a judaizmus és az iszlám a két monoteizmus, mely fellázad minden ellen, ami
világunk kereszténnyé tételében az Isten halálát, az Istenben való halált
jelenti. Ez a két nem pogány monoteizmus Istenben egyáltalán nem fogadja el sem
a halált, sem a többességet (Passió, Szentháromság, stb.). Így ezek idegenek egy
olyan Európának, mely az Isten halálát jelenti, és arra törekszik, hogy mindenáron
arra „emlékeztessen“.
HEIDEGGER
Heidegger, egy 1921-ben
írt levelében azt írta, „'Keresztény teológus' vagyok.“ Ez a kijelentés
hosszabb értelmezést érdemelne meg, és egészen biztos nem tekinthetõ egyszerû
hitvallásnak. Csak látszólag mond ellene annak, hogy többször megismételte: a
filozófia már az alapelvében is eleve „ateista“, sőt: a filozófia eszméje a hit
számára „õrültség“, és egy keresztény filozófia eszménye ugyanúgy abszurd, mint
a „négyszögû köré“. Teljes mértékben kizárta egy vallásfilozófiának még a
lehetõségét is. Nem csak javasolta a filozófia és a teológia gyökeres szétválasztását,
hanem „destruálni“ szándékozott az ontoteológia stb. minden formáját. 1953-ban
azt is írta, hogy „A hívésnek semmi helye a gondolkodásban (Der Glaube hat im Denken keinen Platz).“
A gondolkodásban
Heidegger szerint lényegében Spruch
történik: beszéd, szentencia, határozat, döntés, költészet. A Spruch nem
redukálható elméleti, tudományos vagy filozófiai kijelentésre, hanem egyedi és
cselekvõ módon kapcsolódik a nyelvhez. A filozófiában ennek fordításáról van
szó. Erről a metaforikus „fordításról” Heidegger azt írja: „Nem tudjuk
bebizonyítani (beweisen) tudományosan
a fordítást, de nem is kell, hanem egy bizonyos tekintély erejével kell hitelt
adni neki [hitelt adni, azt hinni] (glauben). Heidegger
így egymásnak háttal bocsátja el egyfelől a tudományos bizonyítást és másfelől
a nem-tudományos tanúságot, vagyis a hívést, a hívõ és ortodox bizalmat, amely
szemeit becsukva belenyugszik és elfogadja dogmatikusan a tekintélyt (Autorität). De ahhoz ragaszkodik, hogy a hívésnek általában nincs helye a gondolkodás tapasztalatában
és aktusában.
DERRIDA
Messianikusság:
az eljövõ jövõre való megnyílás, vagy a másiknak a jövetelére való megnyílás,
de várakozási horizont és profétikus elõkép nélkül. A másik jövetele csak ott
jelenhet meg egyedi eseményként, ahol a másik és a halál, amiként a gyökeres
rossz is, bármelyik pillanatban meglepetésként felbukkanhat. Olyan lehetõségek,
melyek egyszerre megnyithatják és félbeszakíthatják a történelmet, vagy
legalábbis a történelem mindennapi folyását.
Magának a történelemnek a megszakítása vagy szétszabdalása, az erre vonatkozó
döntés, olyan, amely abban áll, hogy hagyjuk a másikat jönni, és felvesszük a másik
döntésének látszólag passzív formáját: ahol
bennem megjelenik, a döntés mindig a másiké. A messiási kiteszi magát az
abszolút meglepetésnek. A legjobbra éppúgy fel kell készülnie (várnia anélkül,
hogy felkészülne rá), mint a legrosszabbra, mivel az egyik soha nem megy a
másik nyitott lehetõsége nélkül. Itt a „tapasztalat általános struktúrájáról“
van szó. Ez a messiási dimenzió nem függ semmilyen messianizmustól, nem követ
semmilyen meghatározott kinyilatkoztatást, nem tartozik tulajdonképpen
semmilyen
ábrahámi valláshoz. Az igazságosság leküzdhetetlen vágya kapcsolódik ehhez a
várakozáshoz. Ezt semmi nem biztosítja és semminek nem is kell ezt
biztosítania, semmilyen tudásnak, semmilyen lelkiismeretnek, semmilyen
elõreláthatóságnak, semmilyen programnak. Ez az absztrakt messianikusság a hit
tapasztalatának, a tudásra redukálhatatlan hívésnek vagy bizalomnak és a
megbízhatóságnak a játékba lépése, mely a tanúságtételben minden másikhoz való
viszonyt „megalapoz“. Isten nélkül nincs abszolút tanú. Nincs
abszolút tanú, hogy a tanúságban tanúként vegyük. De Istennel, jelenlévõ
Istennel, egy abszolút harmadik (terstis,
testis) léte, minden tanúsítvány
fölösleges, jelentõség nélküli vagy másodlagos lesz. Isten tehát a tanú neve lenne, tanúként hívnánk, így neveznénk, még ha
néha e név nevezettje kimondhatatlan, meghatározhatatlan is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése