Szerzetesi pedagógiák

 

Anselm Grün a bencés nevelésről

 1. A közösség evangéliumi érték.

Próféta lehet az ember egyedül, ám Isten irgalmasságát jézusi értelemben csak együtt lehet hirdetni. Jézus ezért küldte mindig kettesével a tanítványait. A bencés iskola nagy hangsúlyt fektet a közösségre, s ez elsősorban a tanárok közötti közösséget jelenti. A diákok megérzik, hogyan élnek a tanárok egymás között, versengenek-e egymással, mindent megtesznek a másik kárára, hogy a diákok elismerését és szeretetét megszerezzék, vagy egymásra figyelnek-e; vagy van-e bátorságuk, hogy egymás előtt bevallják gyengeségüket, hogy a korlátaikról beszéljenek? Ha a tanárok egymás között megélik a közösséget, akkor tudnak a tanulók körében is közösséget teremteni, akkor tudják felébreszteni a közösség iránti érzéket. Éppen ma, amikor a városokban emberek tétlenül végignézik, ha valakit megtámadnak, fontos feladat, hogy érzékennyé tegyük a tanulókat egymás iránt, serkentsük őket arra, hogy felelősséget érezzenek egymásért. „Az egyik hordozza a másik terhét” – Krisztusnak ez a törvénye, ahogy Pál nevezi, lenne a pedagógia célja.

2. A személy egyedisége érték.

Krisztust látni a diákban azt jelenti, hogy hiszek minden ember titkában és érinthetetlen méltóságában. Nem azonosítom a másikat azzal a magatartással, amely szemet szúrt nekem, hanem a külszínen áthatolva újra és újra belehelyezkedem a titkába. Min­den ember egyedi, Isten egyedülálló kifejeződése, ahogy Aquinói Tamás mondja. Benedek fontosnak tartja az egyes embert a közösségben. Mindenkinek meg kell találnia azt, amire szüksége van, hogy kibontakoztathassa egyedi képét, amelyet Isten készített róla magának. Ez feltételezi, hogy a tanár minden gyereken elgondolkodik, hogy felfedezze egyedi képét. Krisztust látni a testvérben azt is jelenti, hogy előcsalogatom a benne lévő jót. Ez megkívánja azt a mély hitet, hogy a látszat ellenére hiszek a másikban lévő jó, isteni magban. Az én hitemtől függ, hogy a diák tud-e hinni a szívében lévő jóban, vagy föladja és leértékeli magát, hogy képességeit fejleszti-e, vagy elhanyagolja. Benedek az apáttal kapcsolatban leírja, hogy ez konkrétan hogyan néz ki: „Tudja, hogy milyen nehéz és terhes feladatot vállalt magára: a lelkek irányítását és sokféle ember szokásainak szolgálatát. Az egyiket ugyanis gyengédséggel, a másikat dorgálással, a harmadikat rábeszéléssel vezesse. Mindenkihez sajátos jelleme és értelmessége szerint alkalmazkodjék.” (RB 2,31 skk.).

3. Szent Benedek az egészséges élet művészetének tartja reguláját.

Egészséges élet csak egészséges életstílus révén lehetséges. A rítusok segítenek bennünket, hogy a saját életünket éljük, hogy életünknek olyan formát adjunk, amely örömet szerez nekünk. Segítenek bennünket, hogy ráérezzünk identitásunkra. A pszichológia ma ismét felfedezte a rítusok gyógyító hatását. Hol vannak azok a rítusok, amelyek ebben az iskolában átjárják az életünket? Van-e még gyógyító erejük, vagy már üressé váltak? A rítusoknak három hatásuk van. Elűzik a félelmet, megalapozzák identitásunkat, értelmet adnak az életünknek. Ezt C. G. Jung ismételten hangsúlyozza. Úgy gondolja, hogy ma az emberek neurotikussá lesznek, amint szembesülnek életük banalitásával. Szenzá­ciók után vágyakoznak, hogy végre valami történjék, ami nagyobb, mint ők.

4. A bencés iskolának valamit tükröznie kell a monostorok életkultúrából.

Az egészséges élet művészete, amelyet Benedek kifejlesztett, a mozgás és a nyugalom, az imádság és a munka, a rend és a spontaneitás, a magány és a közösség egységével kezdődik. A bencés iskolát optimista magatartásnak kell átjárnia. Walter Nigg Benedeket építkező embernek nevezi. Ez nem a sok épületre vonatkozik, amely a bencések szenvedélye. Benedek egy szétszakadt és reménytelen kor közepén azon fáradozott, hogy felépítsen egy közösséget. És e kis közösség létrehozása megváltoztatta az egész Nyugatot. Így mi is abban bízva vezethetjük iskolánkat, hogy e kis közösség kialakítása hatással van a mai társadalom formálódására. Az életkultúra megmutatkozik az egymással való bánásmódban, az iskola rítusaiban, az ünneplés módjában, a művészet iránti érzékben.

5. Benedek spiritualitása olyan lelkiség, amely kapcsolatban van a földdel, és az életörömmel.

Az egészséges életnek, ahogyan Benedek tekint rá, az a célja, hogy felébressze az életörömet. Ifjúsági munkánkban ezt a benedeki gondolatot választottuk vezéreszmének. Úgy akarunk bánni a fiatalokkal, hogy ráérezzenek az élet élvezetére. Ez nem azt jelenti, hogy azt tehetik, amit akarnak, és elhagyhatják, amit nem akarnak. Az életöröm egészséges formák, fegyelem, rítusok és kiegyensúlyozott aszkézis révén alakul ki. A bencés aszkézist az az optimizmus járja át, hogy dolgozhatunk önmagunkon, nem kötöz meg bennünket az élettörténetünk, hanem alakíthatjuk az anyagot, amelyet gyermekkorunkban kaptunk. Ma inkább a panaszkodás jellemző, hogy az ember már semmit sem tehet, ha nehéz volt a gyermekkora.

6. A bencés pedagógia és lelkipásztorkodás vezérgondolata a vendégszeretet.

Az idegenben mindig van valami szent. Vagy ellenség, vagy vendég lehet. Mária és Márta hogyan gyakorolja a vendégszeretetet. Márta nem fogékony arra, amit az idegen mondani akar. Mária ellenben egyszerűen csak figyel. Engedi, hogy a vendég, az idegen szóhoz jusson. Figyel az igényeire, arra, amit mondani akar. Ahogyan Mária figyel az Úrra, úgy figyelek én is a diákra. Meghívom, anélkül, hogy feltételeket szabnék. Lemondok arról, hogy megváltoztassam. Csak helyet adok neki, ahol lehetséges a változás. Így alakulhat ki valami, ami olyan, mint az otthon, szabad tér, ahol minden ember önmaga lehet. A szabad tér azonban nem tarthat örökké, és a határait is világosan ki kell jelölni. A vendégszeretet mindig egyértelműséget is kíván. Az idegennek tudnia kell, milyen területre lépett. E térnek megformáltnak, belakottnak, szeretettel átjártnak kell lennie, hogy így hívogathasson. És bizalmat kell sugároznia, hogy az idegen megnyílhasson, és megoszthassa magát. A vendégszeretet az egész monostort adja az iskolának. A vendégszeretet ugyanakkor a nevelési és oktatási feladatnak is szép képe. A tanárok részt adnak a diákoknak az életükből, keresésükből, hagyományukból, és odafigyelnek arra az újra, amit az idegenek mondani akarnak nekik. Eközben egyszerre kell Máriának és Mártának lenniük, hogy a diákoknak helyet adjanak, ahol úgy érzik, elfogadják és komolyan veszik őket, ha megszólalnak.

7. A teremtő dicsérete

Isten foglalja el az első helyet az életünkben. A kolostor minden eszközével úgy kell bánnunk, mint az oltár szent edényével. Gondosan bánunk e világ dolgaival, hogy ezt a világot alakítjuk és formáljuk, ápoljuk és gondozzuk. Például: az iskolában vannak környezetvédelmi napok. Ha azonban konkrétan az energiatakarékosságról és a szemét szétválogatásáról van szó, nagyon kicsi az érzékenységünk, hogy az eszméket tettekre váltsuk, és megéljük az „ösztönző eszmét”. Annak, hogy a Teremtő dicsérete a feladatunk, a diákoknak a liturgiánkon való részvételében is meg kell mutatkoznia. De ennek a vallási oktatási „keretekben” is világossá kell lennie, amelyek nemcsak a hittanárok feladatai közé tartoznak, hanem az egész iskoláéihoz. Életünk célja nem a teljesítmény, hanem a dicséret.

 Várszegi Asztrik:

https://pannonhalmifoapatsag.hu/a-kiszabaditott-egereszolyv/

8. Megnyerni a gyereket a jónak.

Nevelés az, amikor szeretettel megnyerem a gyermeket. A megnyerésben benne van az is, hogy megismerem, és a megismerésben, hogy kibábáskodom belőle azokat az értékeket, amiket a felnőtt a maga gyakorlott szemével lát. A Regulában: „Ha a jövevény állhatatosan zörget … engedjék meg neki a belépést … Adjanak melléjük olyan szeniort, aki alkalmas a lelkek megnyerésére.

9. A saját szárnyak felszabadítása

A Teremtő a gyerekbe beleteremtette azokat az értékeket, amiből ő élni fog, és neked ahhoz kell segíteni, hogy a szárnyait kiszabadítsd, annak érdekében, hogy a saját szárnyain tudjon repülni.

 

A Missionzentrale der Franziskaner (Bonn-Bad Godesberg) a ferences nevelésről

https://franciscanoted.com/franciscan-pedagogy/

 1. Egyszerűséggel cselekedni

Ferenc számára a szív egyszerűsége a mindennapi élet tervezésének, imádkozási és elmélkedési módjának legfőbb jellemzőjévé vált. Az élet konkrét eseményeit és az evangéliumban kinyilatkoztatott Isten szavát egyaránt az egyszerűség fényében értelmezte. Az Úr szelleme és szent működése szerint élve beilleszkedik a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott üdvösségtervbe.

2. Egy cél felé orientálódás

Az egész embert a maga integritásában az egyetlen formáló eszmény célja felé orientálni: Istennel való találkozás felé az élet valóságában. Egyszerűségében Ferenc lassan felfedezte élete célját: Jézus Krisztus nyomdokain járni. A szerzeteseket a Jézus Krisztusban rejlő cél felé orientálva egy új lelki-teológiai szintet, egy új gyakorlati életszintet és egy új társadalmi szintet javasolt. Lelki-teológiai szintként az ember-isten, Jézus Krisztus modelljét jelölte meg. E javaslat újszerűsége abban artikulálódott, hogy az Ember-Istent szegénységében és alázatában, azaz az én mélységes megtestesülésében látta az emberi, teremtett természetben. Jézusnak ez a sajátos bemutatása az élet gyakorlati szintjén testesült meg. A szerzeteseknek nem szabadott elfelejteniük, hogy az egész világon semmi mást nem volt szabad birtokolniuk, csak élelmet és ruhát, és hogy meg kellett elégedniük ezzel. A spirituális-teológiai látásmód a szerzetesek életmódjában testesült meg. Mindez a szerzeteseket egy új társadalmi szinthez is közel hozta. Meg kellett elégedniük azzal, hogy megvetett, kevéssé jelentős emberek között éljenek.

3. Testvéri szellemben eljárni

Az egyéni személyre való odafigyelés és a testvériségbe való beilleszkedés közötti igazságos egyensúly megteremtése és ösztönzése. Egyszerűségében Ferenc nem csupán egy formáló célt tűzött ki az egyes ember elé, hanem életterve inkább az egyes embernek a testvériségbe való integrálását biztosította, amely a maga teljességében az evangéliumi értékek megvalósítása felé haladt. A javasolt értékeket mindenki a másikkal, a testvérével együtt sajátította el és személyesítette meg. Egyensúlyt találunk az egyénnek, az egyén szükségleteinek, vágyainak és álmainak adott tér, valamint a testvériségen belüli szabad integráció között.

4. Isten igéjének megtapasztalása

Engedjük, hogy maga Jézus Krisztus tanítson bennünket a vele való találkozás közvetlenségén keresztül az Igében, a szentségekben, az egyházban, a teremtésben, a szegényekben és a marginalizáltakban. Kipróbálni Isten szavát annak konkrét megtestesülésével a saját életünkben.

5. Az evangélium szerinti életre való buzdítás

Ferenc a maga módján élte meg az evangéliumot, s így vált igazi provokációvá az egész környezetében. Bizonyos értelemben viselkedése valóságos és megfelelő provokációvá vált. Ferenc éppen azok szerint az értékek szerint akart életet provokálni a másikban, amelyeket ő maga is érzett és élt. Ferenc cselekedete erős ösztönzéssé vált a másik számára, hogy saját életével is ragaszkodjon az evangéliumhoz.

6. A Krisztusban való új élet ábrázolása és megjelenítése az emberi élet minden lehetséges dimenziójával.

Ferenc a tanúságtételt gyakran egészen különleges módon valósította meg: élénk, jelentéssel teli ábrázolás és megjelenítés révén. Mélyen megélte a bolond és trubadúr jellemét. Ily módon viselkedve sokkal többet fejezett ki, mint amit szavakkal el lehetett volna mondani. Maga a személye tehát élő és ösztönző képpé vált. Nem moralizáló vagy fenyegető beszéddel, és még kevésbé tekintélyelvű parancsokkal vagy a Szabályzat törvényére való hivatkozással érte el prédikációjának célját, hanem inkább intuícióval, képzelőerővel, érzékenységgel, megértéssel és a közvetlenség képességével.

 Viktor atya

https://franka-egom.ferences.eu/admin/data/file/20231107/2021_nyar.pdf

7. A ferences pedagógia fontos aspektusa a Naphimnuszra alapozható. A Naphimnusz létünk legkényesebb pontjára keresi a választ, a teremtés kérdésére. Szent Ferencet is ez foglalkoztatta, hiszen előtte 50 évvel, tehát már az 1150-es évek felfogása az volt, hogy a világ a Sátán területe. Az albigens és a katar mozgalom arra irányult, hogy az ilyen értelemben vett anyagi világot valahogy „megszüntesse”. Ferenc a Naphimnusszal erre a problémára válaszol. A korszak hosszas vajúdása után végre kimondja valaki, hogy a teremtett világ, minden teremtmény az Isten akarata szerint van. Hogyan tudom a világ szépségét megtapasztalni a gombától a hegycsúcsokig? Ezért mondom azt, hogy a Naphimnuszban foglalható össze minden

 Pálvölgyi Ferenc a szalézi nevelésről

 1. Vallásosság

A nevelő mögött Jézus áll. Állandó hivatkozás természetfeletti valóságokra. Központi elem a földi élet természetfeletti értékelése, a kegyelem szerepe és a liturgia. A transzcendencia fontossága a nevelésben.)

 2. Üdvösség

Don Bosco üdvösségfogalma az egész ember jólétét jelenti: az ember földi és mennyei boldogsága összefüggő egész. Emiatt az egész személyiséget akarja komplex módon fejleszteni.) Ebből következik az életre nevelés is. Környezeti és személyi igényekhez igazodó nevelés. Perszonális és szociális kompetenciák párhuzamos fejlesztése. Értelmi és érzelmi nevelés.

 3. Személyiség

A személyiséget fejleszthetőnek gondolja. Figyel a szociális környezet hatásaira. Fontos a tapasztalatszerzés és a szokások kialakítása. A szeretetteljes meggyőzést tartja hatásosnak.)

 4. Közösség

Az oratórium összeköt: család - iskola - egyház - társadalom. Fontos a közösségben a tekintély. A tekintély alapja a szeretet, ezt pedig a vallásosság teremti meg.

 5. Érzelem

Kapcsolatteremtő képesség. Érzelmeket ki kell mutatni. A legfontosabb érzelem a szeretet: ez vezérelje az értelmet. Vidámság Társasága, bizalom, belső öröm, barátságosság, vidámság, játék, ünnep. A gyermeket barátjává teszi.

 6. Értelem

A szeretet csak az értelmen, meggyőzésen  keresztül érheti el, amit akar. Logikus gondolkodás. Szemléltetés.

 7. Bevonás

A nagyobbak bevonása a nevelésbe. A nevelő állandó jelenléte, személyes hatása. A tanítást egyéni és környezeti igények szerint szervezi. A játék nevelő hatása. Szokásrendszerek kialakítása. Napirend. Kirándulás, közvetlen tapasztalatszerzés.

 8. Szituációk teremtése

Nevelési helyzetek tudatos háttérszervezése, valamint a véletlen szituációk megragadása, pedagógiai kiaknázása. Az önkontroll elérése vezet az erkölcsi szabadságra.

 Klaus Mertes a jezsuita nevelésről

https://ignacipedagogia.hu/wp-content/uploads/2021/11/Mertes-Felelosseget-tanulni.pdf

 1. Hagyjuk tanulni a tanulót.

Az ignáci pedagógia legbensőbb lényegét a rendalapító lelkigyakorlatos könyvéből kell és lehet levezetni. A lelkigyakorlat vezetője – írja Szent Ignác– „csak rövid vagy összefoglaló magyarázattal menjen végig a pontokon. Ha ugyanis az elmélkedő […]  önmaga gondolja át, […] jobb ízt és lelki gyümölcsöt talál benne, mintha a lelkigyakorlat vezetője hosszan fejtegetné és bőven magyarázná.” Ugyanígy legyen a pedagógiában is. Az előadásmód szűkszavúságában a tanárnak a diák önálló felismerő képességébe vetett bizalma nyilvánul meg. A szűkszavúságra való törekvés elvének hátterében nem csupán az a felismerés rejlik, hogy a saját maga által felismert igazságok sokkal mélyebben raktározódnak el a hosszú távú emlékezőtehetségben, mint bármely mások által közvetített ismeret, hanem elsősorban az, hogy a szűkszavúság az előfeltétele annak, hogy a diák a tananyagot egyáltalán ízlelhesse és átérezhesse.

 

2. Szabadnak kell lennie a tanuláshoz

Az indifferentia kulcsfogalmát is ki kell emelni az ignáci doktrínából. A diákoknak valóban saját felismerésre kell jutniuk, ami nem egyenlő az iskola által elvárt felismeréssel. Paradox módon fogalmazva: a diáknak az iskolában megkövetelt alapvető képessége nem más, mint az indifferencia. Természetesen csak a diák juthat el valóban saját belátásokhoz, és csak akkor tehet szert egészséges ítélőképességre (sanum iudicium), ha gyakorolta az indifferenciát, és nem egyszerűen hangulatainak vagy magával hozott szokásainak rabja. A cél tehát az, hogy ne annyira tanítva legyen, hanem tanuljon. Ehhez azonban szabaddá kell válnia a hangulataitól meg a szokásaitól: ezt a szabadságot jelentené az indifferentia.

 3. Értelem, érzelem, akarat, fantázia, tapasztalat

A tanuláshoz (és a hit tanulásához) ebben a modellben nemcsak értelem szükséges, hanem érzelem, akarat és fantázia is. Ha érzelmi benyomás kapcsolódik a kognitív megértéshez, szilárdabban szervesül az egyénben. Neki kell akarnia, a tanár, vagy a lelkigyakorlat vezetője nem hozhat helyette döntést. Fantáziáját is mozgásba kell hoznia, hiszen az új dolgot, amiről először hall, kezdetben valamilyen módon el kell képzelnie, s csak így ismerheti meg egy következő lépésben. A kalazanciusi mű falai közt a tanulási folyamatnak ma is így kell végbemennie: tapasztalatot kell szereznie a tanulónak, amelyben értelmi és érzelmi mozzanat egyaránt van. Azután reflektálnia kell rá, a világgal való kommunikáció után autokommunikációnak, a megértés belső elhelyezésének kell megtörténnie. Végül cselekednie kell  az újonnan felismert dolgok alapján, s ekkor, ebben a cselekvésben konstruálódik meg a tudása. És ugyanígy a hitre vezetésben is. Érzelmek, akarati mozzanat és fantázia nélkül az Isten világossága felé sem haladhatunk.

Elsősorban is szabaddá kellene tennünk a ránk bízottakat, hogy képesek legyenek lépni, cselekedni, és aztán hagynunk őket, hogy ők maguk lépjenek, cselekedjenek. Az ignáci lelkigyakorlatnak, s az abból levezetett ignáci pedagógiának ez a két faktor a lényege. Megtanítani a csendre, a függőségek elengedésére, a másfelé húzó ingerek letompítására, hogy eljusson abba a szabadságba, amelyben valaki képes lépni, ha akar. És nevelőként ebben a percben hátrahúzódni és hagyni, hogy ő cselekedjék, ő szerezzen tapasztalatot – érzelemmel, fantáziával és reflexióval teli tapasztalatot.

 4. Érzéki tapasztalat szükséges: ízlelés

Tényleges tudásra csak akkor teszünk szert, ha a tananyagon való elmélkedés által felismerjük annak jelentőségét. A tananyagnak nem kell feltétlenül jó ízűnek lennie, hogy értelmet tapasztaljuk meg benne. Az élet nehéz pillanataiban, a lelki vigasztalanság időszakaiban, a határélményekben, a kudarc megtapasztalásaiban és a száraz tananyagban is rejlik felfedeznivaló. A belső reakciókat kell ízlelni.

 

5. Az ízlelést lehet és kell is gyakorolni. Lelkigyakorlat: gyakorlat. Minden gyakorlat.

Jellemző Ignácra a gyakorlás (exercitium) nagyrabecsülése. Meg volt győződve számos olyan dolog „gyakorolhatóságáról”, amelyeket általában nem tartanak gyakorolhatónak. „Mert amint a sétálás, a gyaloglás és a futás testgyakorlat, ugyanúgy lelkigyakorlatnak mondható minden tevékenység, amely a lelket előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy eltávo-lítson magától minden rendetlen ragaszkodást, és miután azokat eltávolította, keresse és meg-találja az isteni akaratot, hogy életét aszerint rendezze, hogy a lélek üdvösségét elnyerje.”

 6. Mindehhez elengedhetetlen az elegendő idő és tér biztosítása.

 7. Dolga és kötelessége ugyanakkor tanárnak és iskolának a határok meghúzása

Szent Pál egészen brutálisan fogalmaz az 1.korintusi levélben: ezt hívják kiközösítési parancsnak: „A mi Urunk Jézus nevében fonódjék egybe a ti lelketek és az enyém, és a mi Urunk Jézus hatalmával adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján.” (1Kor 5,4-5) A „Sátánnak átadni” szakkifejezés, amely közösségből való kiközösítést jelenti. A „világ” ugyanis a sátán birodalma. A kiközösítés célja azonban nem a közösség tisztaságának megőrzése vagy a bűnös elítélése az utolsó ítélet elővételezéseként, hanem éppen ennek az ellenkezője: a kiközösített üdvözülése. A kiközösítést tehát értelmezhetjük úgy, mint a határ meghúzását, amely a kiközösített érdekében történik. Pontosan ez az értelme a nevelésnél történő határhúzásnak. Így a Lelkigyakorlatok könyvének elején megfogalmazott szabály záró-mondatát olyan intézkedés meghozásának tekinthetjük, amely az érintett érdekében történik, mert olyan helyes megértést tesz számára lehetővé, amely üdvözítheti őt. Talán még továbbvihető ez a gondolat: a határok meghúzásával a helyes megértést kell lehetővé tenni. Gyakran abból adódik a diákok viselkedésének helytelensége, hogy a „tettesek” nincsenek tudatában annak, hogy mit is tesznek. Nem érzik, hogy határokat lépnek át. Vakságuk olyan messzire megy, hogy észre sem veszik, hogy megsebeztek valakit, habár a megsebzett ember hangosan kiabál, és a könnyei patakokban folynak. Ilyen esetekben pedagógiai eszközként szükséges a határok meghúzása, hogy ezzel lehetővé tegyük a megértést. Ki kell jelölni a határokat. Világossá kell tenni az illetőnek és másoknak sebezhetőségét. A forgalmi irány jelzését semmibe véve a forgalommal szemben haladó autó sofőrjét, aki azt képzeli, hogy a többi autó halad hamis irányba, rá kell ébreszteni a valóságra.

 8.      Az egyházi iskola nem lehet önmagááért való intézmény

Ha az egyházi pedagógia képviselője saját érdekeit akarja érvényesíteni, megzavarja a lélek és Isten közötti kommunikációt. Éppen ez történik, ha az egyház, például, arra használja az iskolát, hogy saját magát mutogassa, vagy ha a zsugorodó egyházi ifjúsági csoportok helyett az egyházi iskolák diákjait vonultatják fel nagy egyházi rendezvények körítéseként. Vagy ha az egyház azért tart fenn iskolákat, hogy az egyházi miliőt reprodukálják, és ennek megfelelően agresszív módon reagál, ha kiderül, hogy az iskola mint olyan, sem annak konkrét tagjai, a tanárok és diákok, nem hagyják magukat ennek eszközeként felhasználni. A lélek éhen hal, ha az élet kenyere helyett valami funkciót betöltő gyorsétkezdei eledellel etetik. Az érdekek által vezetett közeledés, akár Istenhez, akár az emberek istenkapcsolatához, annak eltűnéséhez vezet, amihez közeledni próbálunk.

 9.      A hittanóra és a hitoktatás problematikája

„Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje.” – írja Szent Ignác. Istent dicsérni más dolog, mint Istenről beszélni. Az istendicséret az ember elsődleges vallási ténykedését jelenti. Ez az imádatban, az ének-ben, a hitvallásban, az imádságban, az istentiszteletben valósul meg, de ugyanakkor a tettekben is, a szegényekkel, a szükséget szenvedőkkel, a kicsikkel és gyengékkel való törődésben. A „másodlagos” vallási tevékenység abban áll, hogy távolságot tartva beszélünk az Isten dicséretéről, a hitről, az Istenről. Ebben a másodlagos tevékenységben hívők és nem hívők egyaránt részt vehetnek, az iskolában is. A hittandolgozatokban nem a hitet és jámborságot osztályozzuk, hanem a párbeszédet lehetővé tevő, mindenki által érthető kijelentéseket.

 Az iskola számára alapvető fontosságú e két fajta tevékenység megkülönböztetése. Az elsődleges vallási tevékenységet, például, nem lehet osztályozni. Nem vezethetjük azzal a szándékkal sem, hogy előre meghatározott eredményeket érjünk el a diákokban. Ez nem jelenti azt, hogy ez a tevékenység nem hoz létre eredményeket a diákokban. Aki naponta elimádkozza a Miatyánkot, a végén már kívülről tudja. De nem az volt az imádkozás célja, hogy kívülről tudja a Miatyánkot.

 A tanítás a vallás terén általában „másodlagos vallási tevékenység”, és annak is kell lennie. Figyelni kell azonban arra, hogy ne terheljük meg olyan feladatokkal, amelyeket nem tud teljesíteni. A hittanóra nem helyettesíti az imádkozást. Sőt, fennforog a veszély, hogy a hittanóra a hiányzó elsődleges tevékenység helyetti pótcselekvéssé válik, és éppen ez által elfedheti azt, amit világossá kellene tennie, vagyis azt, hogy a vallás terén az elsődleges tevékenység a ki-indulópont. Ez banálisan hangzik, de mégsem az, ha figyelembe vesszük, hogy a másodlagos tevékenységgel kapcsolatban újra és újra abba a tévhitbe esünk, hogy elvezethet a hithez és a jámborsághoz. Ha az elsődleges tevékenység hiányzik, nem helyettesíthető a másodlagos tevékenységgel. Ez különösen az iskolára is vonatkozik, ahol olyan sokszor kerül sor, és sorra is kell kerülnie a másodlagos tevékenységnek.

 Az elsődleges tevékenység „gyakorolható”, éppen ebben áll Szent Ignác gondolata. Ebben az értelemben hozzátartozik az iskolához is. A gyakorlás mást jelent, mint pusztán „beszélni valamiről”. A gyakorlás magában a gyakorlásban áll. A gyakorlás megszabadít az egzisztenciális azonosulási kényszer nyomásától, és ugyanakkor lehetővé teszi az olyan jellegű tapasztalatszerzést, amellyel kapcsolatba kerülhetünk a másodlagos tevékenység által.

 10.    Az „elitiskola” és az „elitképzés” problematikája

A jezsuiták kezdettől az elittel foglalkoztak. Ignác szeret beszélni azokról, akik „az egyetemes jó szempontjából nagyobb jelentőséggel bírnak.”  Az ignáci pedagógia céljai közé tartozik olyan emberek képzése, akik jobban igyekeznek a közjóért tevékenykedni. Ez elsősorban azt jelenti, hogy életcéljuk keresésénél jobb „ízt” találnak mások segítésében, mint egyéni boldogulásukban, és életük alapvető helyzetei-ben nagyobb örömmel döntenek olyan tevékenység vagy hivatás mellett, amelyben jobban tudnak másoknak szolgálni.

A társadalom elit tagjai hajlamosak arra, hogy gyermekeiket a teljesítményük szerinti elithez vagy a jövőben betöltendő funkció szerinti elithez sorolják. Általában azonban sem a szociális háttér, sem az iskolában nyújtott teljesítmény nem határozza meg, hogy egy ember később mennyiben fog a nagyobb egyetemes jó érdekében működni. mindezek kiegészülnek egy tartalmi magisszal, amelynek Krisztushoz van köze, amiről eddig a Vezérelv és alapigazságban egyáltalán nem volt szó. Az ignáci pedagógia célját tekintve ez azt jelenti, hogy a fiatalokat arra kell megnyerni, hogy inkább akarjanak szegényen élni Jézussal, mint másképpen élni, még akkor is, amikor ez a másképpen erkölcsileg megengedett lehetőség. Tehát inkább törekedjenek egy lefelé hajló életmódra, mint egy felfelé emelkedő életmódra, inkább akarjanak a szegények közelében és a szegényekkel együtt élni, mint a gazdagokkal, mert ott közelebb vannak Krisztushoz.

 

A PRMT Pasztorális-Pedagógiai Titkársága a piarista nevelésről

 

1. Több mint tanulás, amire diákjainkat hívjuk.

A piarista iskola mindig is a magas szintű képzés tere és motorja volt, a közjóért dolgozó tudósokat és vezetőket nevelt.  Ma is többre hív, mint puszta tanulásra. Amikor diákjaink magasra jutnak az OKTV-n, abban benne van a munka és a küzdelem szeretete is, és az a morál, hogy dolgozni kell, és kamatoztatni, amit kaptunk. De túlmutat a tanuláson az is, hogy az ismeretkeresés az iskolai együttmunkálkodás során kölcsönös és kétirányú. A piarista nevelő nemcsak várja, hogy diákja kíváncsi legyen az ismeretekre, hanem maga is kíváncsi a diákjára, ismerni és érteni akarja azt az emberi személyt, akit nevel.

 2. Az emberi személy tisztelete adja munkánk alapját

A piarista nevelés mindig a személyre figyelt, s nem akarta, „hogy csak egy is elvesszen” (Mt18, 14). Több ez, mint differenciálás: az emberi személy fontosságáról van itt inkább szó. Ma is alaptörekvése a piarista nevelésnek a személyes kísérés. Külön-külön, személyes figyelemmel fordul diákjai felé az osztályfőnök is, a szaktanár is, mert nemcsak a közösséget kell formálnunk, hanem az egyes diákokat is támogatnunk kell nehézségeikben, dilemmáikban.

 3. Isten egyedi és különleges gyermekeit neveljük

A diákok egyedisége és sokfélesége heterogén csoportokat teremt, sokféle családi és szociális háttérrel, sokféle kulturális beágyazottsággal, sokféle talentummal és nehézséggel. A piarista nevelés ennek a heterogenitásnak a testvéri kezelését is mindig fontosnak tartotta. Így számol be ennek megéléséről a hajdani diák, a később maga is tanárrá lett Frideczky József, amikor Maywald József piarista emlékét idézi:  „A piarista intézetbe az én időmben igen sokféle fiú járt. Voltak ott arisztokrata fiúk, gazdag gyárosok fiai, voltak pesti polgári családok, kereskedők fiai és voltak, mint én voltam, szegény fiúk, kisiparosok, munkások és parasztok fiai. Ezt a konglomerátumot egy családdá olvasztani nem lehetett könnyű feladat. Maywaldnál az osztálykülönbségek teljesen eltűntek..”

 

4. A tanórákon túl is velük vagyunk

Amit ma nonformális és informális nevelésnek mondanak, az a piarista atyák munkájában mindennapos volt. A legendás Kovács Mihály atya például, aki a vitorlások építésében járt élen. Ma ugyanígy törekszünk a tanórán kívüli nevelés minél robosztusabb kiteljesítésére. A  piarista iskola ma olyan nevelési tervet lát szükségesnek, amely különös figyelemmel van a nonformális tevékenységekre. Sőt, igyekszik kapcsolatba hozni egymással a gyerekek életében előforduló nevelési színtereket. A nonformális tevékenységek megszokott műfajait (korrepetálás, olvasókör, idegennyelvi klubok, tudományos kör, robotika műhely, kreatívírás-szakkör, környezetvédelmi csoport, cserkész mozgalom, sportcsapatok, játéksarok, zeneiskola, tánc, rajz és festés, színjátszó kör) igyekszünk minél nagyobb mértékben gazdagítani olyan formákkal, ahol a tanulók külön-külön csoportjai produktív projektekben vesznek részt. Ezek lehetőséget adnak a személyes talentumok megtalálására, a gyermek önismeretének és önértékelésének erősítésére, nevelő és diák hosszan tartó, szoros együtt-dolgozására, a passzív befogadással szemben pedig az aktív, konstruktív tanulásra.

 5. Szabad belépés tudós tanárokhoz

A tantárgyakban való munkálkodáshoz azzal hozhatjuk meg a diák kedvét, ha tanárként mi magunk is szenvedélyes művelői vagyunk tudományunknak. Sokat elmond ennek a flow-élménynek a diákban való megszületéséről az az egyedi, de lényegét tekintve tipikusan jellemző lélektani mozzanat, amelyet az egykori piarista filozófiaprofesszor örökített meg feljegyzéseiben. Horváth Cirill akadémikus írja le azt az egyetlen pillanatot, amikor az a sodrás megszületett benne, amely azután egész életében kitartott. Ez a pillanat akkor jött el, idézi fel évtizedek múlva, amikor 13 évesen először léphetett be a piarista tudósok fellegvárába, s amikor azonnal magával ragadta az életérzés és annak tárgyiasulása: a könyvtár. „Ez évben láttam legelőször a kegyes tanítórendiek könyvtárát, mely észjárásomnak új és állandó irányt adott.” Egyetlen pillantás az intellektuális munka fizikai környezetére, s megszületik az életre szóló hivatás, megízesül a munkálkodás öröme. „Észjárásomnak új és állandó irányt adott.”

 6. Társadalmi felelősségvállalásra nevelünk

A piarista iskola sohasem az elitrétegek kiváltságosait fölözte le, hanem mindig abban volt kiemelkedő, ahogyan társadalmi lift tudott lenni, sokak felemelkedésének segítője. A nagykanizsai iskolára tekintve láthatjuk, hogy 1765-ben több volt tanítványaik közt a nem nemes, mint a nemes, s ezek közül is több mint száz „libertinus”: jobbágyok és falusi mesteremberek gyermeke (Degré Alajos jogtörténész kutatásaiból tudjuk). Szekér Barnabás tanulmánya a pesti iskola összetételét elemzi: 1717 és 1746 között a nem-nemesi származású tanulók aránya egyetlen év kivételével mindvégig meghaladta a 70%-ot, jelentős időszakokban pedig a 80-at is. Ez a „lift” azért is működhetett olyan eredményesen, mert a piarista atyák igen sok esetben saját személyükben is hasonló utat jártak be, mint amilyen úton azután diákjaikat is elindították. Az akadémikussá lett Purgstaller József kőszegi szabómester fia volt, a zoológus Hanák János kiskéri csizmadiáé. Lutter Nándor erdész fiából lett matematikus, Czirbusz Géza kassai iparos fiából egyetemi tanszékvezető, Erdélyi Károly perjámosi földművelő fiaként filológus, sok nyelven értő tudós, a skandináv irodalom szakértője. 

Ma is fontos része piarista nevelő munkánknak, hogy fogékonnyá tegyük diákjainkat (s ezzel a majdan felnőttként is társadalmi felelősségvállalásra kész személyeket) a társadalmi átjárók megnyitására, a bármilyen szempontból hátrányos helyzetűek segítésére. Ennek jegyében működtetjük többek között a piarista iskolák közös kezdeményezését, a Trastevere projektet (Összefogunk egy jobb világért!).

 7. Mindenkinek mindene lettem (1Kor9, 22)

 A piarista nevelői ideál arra mutat rá, hogy nemcsak szigorúan, igényesen és magas követelményeket támasztva vezetjük, hanem akárhány helyzetben készséges örömmel szolgáljuk is a ránk bízottakat. Hiszen nevelőnek lenni szolgálat. Az ő terheiket vesszük magunkra akkor is, ha kemény fegyelmezésünkkel helyettük teremtjük meg azt az energetizáltságot, amely bennük már meggyengül a fáradtságtól vagy a másfelé húzó késztetésektől. De a túrákon főz és mosogat is a tanár, ahogyan azt a Rendalapító is tette. És örömmel tette, mert így számol be róla: „Nemcsak az edényeket mosogattam el – írja egyik levelében -, olyan keményen dolgozva, mint a személyzet bármelyik tagja, hanem kenyérszerzéshez is nekivágtam Rómának, oldalamon a tarisznyával, és kísértem is a gyerekeket. És szeretném megtenni ma is.” Schütz Antal pedig így ír: „Kitörölhetetlenül él bennem annak a már meghalt piaristának az emléke, aki harmadikos diákja nadrágját és cipőjét foltozta, s közben dörmögött rakoncátlansága miatt.”

 8. Gaudium et spes, luctus et angor

A lelkipásztori konstitúció ismert kezdőszavai az emberi élet drámaiságát vetítik elénk: öröm és remény, gyász és szorongás. Az emberi élet nem valami lapos, kétdimenziós folyamat, hanem dráma: nagy boldogságokkal és tragikus sebzettségekkel. S ennek a drámaiságnak már a rendalapító munkásságában ott volt a teljes spektruma: a rend növekedésének sosem látott csodáját majd tragikus mélypontját egyaránt át kellett élnie; a rábízottak keserű körülményei és a közös iskolai munkálkodás felemelő öröme egyaránt a közösség meghatározó tapasztalatává lett.

A piarista nevelési stílusnak azóta is alapkomponense a tevékenységben lelt öröm és a nehézségekben megélt talpon maradás. Kalazancius sosem úgy beszélt a munkájáról, mint kereszthordozásról, áldozathozatalról, önmegtagadó vállalásról, hanem mindig örömként, amit szívéből tesz, amit sosem cserélne másra. Ilyen mondataink maradtak fenn tőle:„Megtaláltam Isten szolgálatának legjobb módját, és semmiért a világon el nem hagyom.”. „Kész vagyok inkább meghalni, semmint elhagyni ezt a vállalkozást”. „Amíg csak lélegzek, nem fog elhagyni a vágy, hogy segítsem az Intézményt.”  „Gyakran kívántam, bár lennék inkább portás vagy gondozó valamelyik iskolában, mintsem ebben a pozíciómban.” „Bár nyolcvan is elmúltam, gyakran megyek besegíteni egyik vagy másik iskolába.”

 9. Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek… (Mt18, 20)

Az intézmények munkájának középpontjában a piarista keresztény közösség áll, s az atyáknak, a megosztott küldetésben velük munkálkodó világi munkatársaknak, sőt a szülőknek a közössége a maga életérzésével inspirálja, hogy a diákok is közöséggé alakuljanak. Évtizedes vagy éppen egészen idős korig szóló barátságok születnek ebben a közös életben, ahol természetes, hogy a programok költségeiben valakik támogatást igényelnek, míg másik családok támogatást ajánlanak fel; magától értetődik, hogy a váratlanul teljesen árván és egyetlen hozzátartozó nélkül maradt diákot már a következő napon magához fogadja a nyolcgyerekes, másik piarista család, kilencedik gyereknek; és az is természetes, hogy a nyolc-tíz éve végzett osztályok kalákában dolgoznak egyikük vagy másikuk épülő családi házán.

 

10. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! (1Kor9, 16)

A Generálisi Kongregáció dokumentuma nagy hangsúllyal mutat rá Jézus Krisztus, az Úr központi szerepére a piarista nevelési munkában. „Nem egy külön fő témáról vagy munkaterületről van szó. E köré a tengely köré épül minden, ez a központi cél […] Ez a tengely azt is jelenti, hogy az összes iskolai tevékenység része az evangelizációnak: az órai anyag, a kísérés és a tanárok példája.” És valóban, ahogyan Kalazanci Szent Józseftől kezdve s az ő szavával az igazság munkatársainak nevezték magukat a piaristák („cooperatores veritatis”), úgy ma is központi cél és küldetés az evangélium hirdetése.